A szakadó esőben Fairman átadta a volánt Stirling Mossnak, aki remekül irányította a Fergusont az eső áztatta pályán, eredményét azonban szabálytalanság miatt törölték. Később, az Oulton Parkban rendezett versenyen elsőként haladt át a célvonalon. A Formula-1 történetében ez volt az első olyan alkalom, amikor egy négykerékmeghajtásos autó győzedelmeskedett, s egyben ez volt a orrmotoros autók utolsó győzelme is.

A brit csapatok fájó szívvel gondoltak arra, hogy az 1960-as évad végével a korábbi szabályoknak is búcsút kell inteniük. A Cooper, a BRM, a Lotus és az Austin Martin vezetősége az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a 2,5 literes szabályok továbbra is érvényben maradnak. Ezen versenyistállók teljesen új fejlesztésű autóval álltak rajthoz az 1960-as esztendőben, míg a Ferrari a orrmotoros Dino 246 versenyautójának módosított változatával indult. A legjobb pilóták, Dan Gurney és Tony Brooks elhagyták a csapatot, míg Wolfgang Berghe von Trips és Phil Hill hű maradt az olasz versenyistállóhoz. A német versenyzőt gyakran érte kritika teljesítménye miatt, azonban ebben az esztendőben a Ferrari megbízhatóságáról tett tanúbizonyságot: a kilenc futam során ötször végzett pontszerző helyen.

Az idény közepén Austin Martin valamennyi orrmotoros autóját visszavonultatta, míg az amerikai Lance Reventlow Formula-1-es konstrukciói néhány megmérettetéssel később követték Austin Martin példáját. A Lotus és a BRM tanult az előző évek hibáiból, ezért 1960-ban középmotoros autóval álltak rajthoz. Tony Rudd a korábbi P25-ös orrából az új P48-as hátuljába építtette a négyhengeres motort. Az autó nem bizonyult túl megbízhatónak, és biztonságosnak sem, amely egy 18 esztendős néző életét követelte a Zandvoortban megrendezésre került versenyen. Colin Chapman – Ruddhoz hasonlóan - szintén egy új tervezésű autóval állt elő, amelynek motorja egy négyhengeres Climax. Mindössze 380 kilogramm volt. Chapman a kerékfelfüggesztések nagy mestere volt, így nem meglepő, hogy a Lotus 18 megalkotásakor egy szokatlan megoldással állt elő.

Nem sokon múlott, hogy Innes Ireland megnyerje vele az évad első futamát, a Buenos Airesben megrendezésre került Argentin Nagydíjat. Bár ez a győzelem meghiúsult, Goodwoodban a Glover Trophy, valamint Silverstone-ban az International Trophy elnevezésű megmérettetéseken könnyed győzelmeket szerzett. Néhány nappal Ireland silverstone-i győzelmét megelőzően Harry Schell halálos balesetet szenvedett egy Cooper-Climax volánjánál.

Stirling Moss elérkezettnek látta az időt, ezért Rob Walker egy Lotus 18-at rendelt neki Chapmantől, eleget téve Moss különleges kívánságainak. A Lotus az utánpótlás versenyzőket támogatta, így Ireland mellett John Surtees és Alan Stacey is Chapman csapatában szolgát. Surtees öt világbajnoki címet szerzett gyorsasági motorban. Mivel előfordult, hogy a Formula-1-es versenyekkel egy időben került megrendezésre a motoros világbajnokság futama is, ezért Chapman a 24 esztendős Jim Clarkot szerződtette ezen versenyekre.

Stirling Moss Monte-Carlóban elsőként haladt át a célvonalon, míg a címvédő Jack Brabham vezető pozícióból csúszott ki. Egyes elmondások szerint alábecsülte a felszáradó pályát, és talán ezért ütközött a falnak a Saint Devote kanyarban. Chapman nagyon örült a győzelemnek, aki nem törődött azzal, hogy a versenyt követően milyen állapotban van a versenyautója. "Az én autóimnak csak a futam végéig kell kibírnia."

Zandvoortban Moss ismét üldözőbe vette Brabhamet. A Cooper a pálya széléről egy követ vert fel, aminek következtében a Lotus jobb első kereke meghibásodott. Moss a boxba igyekezett a probléma orvoslására. A javítási munkálatok három percig tartottak, így Moss csak egy kör hátránnyal, a tizenkettedik helyre tudott visszatérni. A hetvenöt körös verseny ötvenedik körében már a hetedik helyen állt, a hatvanötödikben ledolgozta körhátrányát Brabhammel szemben, végül negyedikként haladt át a célvonalon, egy másodperccel a BRM pilótáját, Graham Hillt követően. Bár Brabham megnyerte a Holland Nagydíjat, a nap hőse mégis Moss volt. Úgy tűnt, hogy a Lotus 18-cal végre sikerül megnyernie a régóta áhított világbajnoki címet.

A következő állomás Spa-Francorchamps volt, amelynek 14 kilométer hosszú versenypályája a Formula-1 első világbajnokának, Giuseppe Farinának a sikereit idézte fel, aki leggyorsabb körében 185 kilométeres óránkénti sebességet ért el a 350 lóerős Alfa Romeo volánjánál. Tíz esztendővel később Jack Brabham a 240 lóerős Cooper-Cilmax-szal átlagban 220 kilométeres óránkénti sebességgel haladt. Az autóipar gyors tempóban fejlődött, amivel a pályák nem tudtak lépést tartani, így némelyik helyszín életveszélyes volt. Ennek okán 1960-ban megalapították a Grand Prix Drivers Association-t, amely a versenyzők érdekeit képviselte.

A szombat reggeli edzésen Stirling Moss súlyos balesetet szenvedett, ami majdnem az életébe került. Moss 230 kilométeres óránkénti sebességgel haladt, amikor a bal hátsó kerékfelfüggesztés eltört, s az autó irányíthatatlanná vált. A becsapódás akkora erejű volt, hogy Moss visszarepült a pálya másik oldalára. Negyed óra telt el, amíg az orvos megérkezett a baleset helyszínére, és a súlyosan megsérült versenyzőt kórházba szállították. Moss ugyan túlélte a hatalmas bukást, de szinte minden csontja el volt törve. A Lotus vezetőségét sokkolta az eset, azonban ezzel még nem ért véget balszerencse szorozat. Michael Taylor, aki szintén egy Lotus 18 volánjánál ült, szintén balesetet szenvedett a kormánymű meghibásodásának következtében. Chapman a maradék három, edzésben lévő autóját is kihívta a boxba, majd Angliából jobb minőségű alkatrészeket rendelt, hogy július 19-én Ireland, Clark és Stacey rajthoz állhassanak.

A hatodik helyért komoly küzdelem folyt, mivel ebben az esztendőben már ezért a helyezésért is járt egy világbajnoki pont. Helyette törölték a leggyorsabb körért járó plusz pontot. A 31 esztendős Willy Mairesse életében először állt rajthoz Formula-1-es versenyen, akit a Cooper versenyzője Chris Bristow vett üldözőbe. A 22 esztendős angol pilóta tele volt életerővel, bátor és rátermett fiatalember volt. Eltökélte, hogy megelőzi Mairessét, amire a pálya egyik legveszélyesebb szakaszán vállalkozott. Bristow elvesztette uralmát a jármű felett, és 200 kilométeres óránkénti sebességgel a pályát övező bokroknak csapódott. Halálhíre futótűzként terjedt el a helyszínen lévők körében, azonban ezzel még mindig nem ért véget a tragédiák sorozata. A 26 esztendős Alan Stacey, akinek jobb lába helyén egy protézis volt, egy számára speciálisan kialakított autóval állt rajthoz, és sok csodálója volt, hogy fogyatékossága ellenére sikerült bejutnia az autóversenyzés elit osztályába. Moss és Taylor balesetét kövezően Stacey nem szeretett volna fölösleges kockázatot vállalni, és elsődleges célul azt tűzte ki, hogy épségben célba érjen. A futam vége előtt tizenkét körrel a hatodik helyen autózott, amikor egy madár repült át a pálya felett, egyenesen Stacey szemüvegének. A Lotus versenyzője elvesztette uralmát az autó felett, elhagyta a pályát, majd többszöri átpördülést követően állt meg. Alan Stacey holtteste körül szemüveg, sisak és overall maradványok voltak. A látvány sokkolta a nézőket, így Jack Brabham győzelme jelentéktelennek tűnt a két halálos áldozatot követelő versenyt követően.

Brabham Reimsban és Silverstone-ban is elsőként haladt át a célvonalon, amivel - az évad során először - átvette a vezetést a világbajnoki ranglistán. Bruce McLaren eközben csendben gyűjtögette pontjait, ezért csak a negyedik győzelmét követően rendelkezett Brabham a legtöbb ponttal. Silverstone-ban Graham Hill BRM-je a rajtnál lefulladt, majd Tony Brooks nekiment, de az elszánt pilóta a végsőkig küzdött, aminek eredményeként a hetvenhét körös verseny ötvennegyedik körében átvette a vezetést. A győzelme Phil Hill és von Trips lekörözésekor hiúsult meg. "Túl gyors voltam, és a fékek nem bírták a megterhelést. Megpördültem, majd kicsúsztam, s ez véget vetett a győzelmi esélyeimnek. Nagyon csalódott voltam, és nagy szomorúság töltötte el szívemet a boxutca felé menet. A nézők azonban nagyon lelkesek voltak, ami nagyon jó érzés volt." Három hónappal később felesége egy gyermekkel ajándékozta meg a fiatal pilótát. 1960. szeptember 17-én fia született, akit Damon névre kereszteltek.

Jack Brabham 32 ponttal vezetette a világbajnoki tabellát, Bruce McLaren a silverstone-i negyedik helyét követően 27 ponttal rendelkezett. A következő állomás Portugália volt, ahol Jack Brabham idő előtt bebiztosította világbajnoki címét. Az Olasz Nagydíj szeptember 4-én került megrendezésre, aminek eredménye nem számított bele a világbajnoki összesítésbe. Az angol csapatok bojkottálták a versenyt; a Cooper, a Lotus és a BRM vezetősége túl veszélyesnek ítélte a pályát. A versenyt Phil Hill nyerte meg a Ferrari volánjánál, így ő volt az első amerikai pilóta, aki győzni tudott a Formula-1-ben, és ez volt a farmotoros autók utolsó diadala is egyben. Miután a világbajnoki cím sorsa már augusztus 14-én eldőlt, így az Amerikai Nagydíjnak már nem volt komoly tétje, amelyen a balesetéből felépülő Stirling Moss bravúros győzelmet aratott.